Miért buknak a nők azokra a faszikra, akik fütyülnek rájuk? A jelenség leírása.
Krúdy Gyula: Vörös postakocsi, a hetedik (A bécsi nők Pesten) fejezet vége:
"...Éles csengetés hangzott.
A tömegben egy hetyke kalapú, piros mellényes, fehér szakállú öregúr törekedett a társaság felé. Barna köpönyeg volt rajta, és rozzant sétapálcájával integetett.
– Nagysádkám!
Szilveszter úr volt ő, az Alvinczi titoknoka.
Néhány barna kartonbilétát nyomott a sok közül a Horváth kisasszony kezébe.
– A fejedelem küldi – mondta a sietéstől elfulladva.
– Hogy van, Szilveszter bácsi? – kérdezte megenyhülve Klára.
– Sietek. Sietek. Még X. grófnénak kell jegyeket adnom, az öreg B. bárókisasszonynak és özvegy Ábrándinénak. A versenyt pedig már futják.
– Miért fogadta el? – kérdezte sötéten Rezeda úr.
Horváth kisasszony izgatottan nézte a kartondarabokat.
– Tíz forint. Háromszor tíz forint. A hatos számon. Nézze meg csak, gyorsan, Rezeda úr, melyik a hatos szám?
– Az Alvinczi lova. Ignác.
Vad kiáltozás töltötte meg hirtelen a mezőt. Mintha váratlanul megbolondultak volna az emberek ezrei. Padokra és székekre ugráltak. Lóneveket kiabáltak. A szemek kimeredtek. A nők hisztérikusan visítottak.
– Innen úgysem látunk semmit a versenyből – mondta Rezeda úr. – Forduljanak meg, hölgyeim. Az emelvényen ül Alvinczi úr. Majd az ő arcáról ítéljük meg, hogy megnyeri-e a versenyt Ignác.
A Jockey-Club tagjainak fenntartott helyen ült Alvinczi úr, és bizonyosan a világ egyik legjobb látócsöve volt a szeme előtt, amint a lovak futását figyelte.
Mereven dőlt hátra ülésében, amint feszülten figyelt.
Hirtelen előrehajolt, mintha az energikus mozdulattal is hozzájárulna a verseny kimeneteléhez.
A gukker szinte megfeszült kezében, amint a cél előtti utolsó métereken a magasból a paripák futását figyelte.
Aztán elvette a szeme elől a gukkert.
Boldog, gyermekesen boldog, diadalmas mosoly jelent meg a sötét, szomorú arcon, mintha karácsonyi angyal csengetne végig a mezőn… A szomszédjai kezüket nyújtották felé.
– Ignác! – ordította ezer torok.
– Nyertünk! – kiáltotta önfeledten, szinte könnybe borult szemmel Horváth kisasszony. – Ignác. Drága Ignác!
– Az ördög vitte volna el! – dörmögte Rezeda úr.
Horváth kisasszony a fehér korláthoz rohant, midőn a győztes paripát elvezették. Fehér kesztyűs kezével boldogan tapsolt a kis termetű pej lovacska felé.
– Ignác! – mondta szerelmesen, lágyan.
…Bármennyire szeretett volna Horváth kisasszony e délutánon Alvinczi úrral ismét találkozni, ez többé már nem sikerült neki.
– Vajon miért került el Alvinczi? – kérdezte Horváth kisasszony, midőn hazafelé mentek fáradtan és porosan.
Rezeda úr mogorván lóbálta a fejét:
– Kisasszony, jegyezze meg magának: a hálálkodó ember a legkényelmetlenebb lény. Az ember nem tud vele mit csinálni. Alvinczinek különben is régi babonája, hogy akkor, midőn jelentősebb összeggel fogad valamely lóra, a szegény ismerősei és barátai között fogadójegyeket osztat széjjel. Vannak pedig ismerősei, akik részére ugyanakkor más lovakra fogad, mint amilyenre ő maga játszott. Örüljön, bennünket szerencsés ismerősnek számít.
– Nagyszerű ember.
– Annál is nagyszerűbb, mert míg kegyedet kétszáz forinthoz juttatta (hogy kiimádkozza a győzelmet, mint azok az öreg mágnásasszonyok, akiket támogat, s versenynap délelőttökön a Ferenciek templomába járnak imádkozni Alvinczi szerencséjéért), addig ő maga, mint egy beavatott ismerősömtől hallottam, csaknem százezer forintot húzott be Ignác győzelmével. Ez Alvinczi kifogyhatatlannak hitt vagyonának a forrása. Ezért hívják Monte Christónak.
Klára összecsapta a kezét:
– Imádom – mondta."
