kismf: krúdy gyula

Éji zene Újabb bizonyíték, hogy Gyula bátyánk és Rejtő Jenő szellemi rokonságban vannak

- Csak a vagabundoknak nincs hasuk! - mondta Branyiszkói úr, és a meztelen kardot a szoba közepébe szúrta, a szőnyegen át. - Rendes ember pocakot nevel, hol helye van az óraláncnak.
A leányok - öten voltak, gyönyörű virágszál, a legidősebb huszonnégy esztendős, tizenöt a legifjabb - reggelenkint vallásos megnyugvással várták az öregúr kitörését. Mielőtt az óra nyolcat ütött, Branyiszkói úr talpra ugrott, estéli borivásból mindig megmaradt benne valamely gondolat, amelyet már nem volt ideje tárgyalás alá bocsátani, mert a lányok a sarokban, arccal a fal felé fordították, hárman, amíg ketten az öregúr vendégét kezénél, lábánál fogva kihúzogatták a szobából.
- Maximillián! - jajgatott a vendég, bizonyos Korpsz, akit negyvenesztendős korában mint hadnagyot nyugdíjaztak a hadseregnél - Maximillián, ezt tűröd?
Az öregurat azonban három erős fiatal leány nyomta a fal felé, olykor még kendőt is borítottak a fejére, mint a kivégzendőnek a sáncárokban, amíg Korpsz hadnagyot a borozóasztal mellől felállította két leány, és kezénél fogva az ajtóig vonszolta. Az udvaron, a végtelen őszi égboltozat csillagai alatt az egykori hadnagy magához tért, megígérte, hogy otthon felporozza pisztolyát, és véget vet csúf életének, a kisasszonyoknak kezet csókolt, bocsánatot kért az alkalmatlankodásért, javulást ígért, a holnapra remélhető időjárásról beszélt az esti csillagtestek állásából kifolyólag - mintha titkon abban reménykedett volna, hogy Maximillián kiszabadul a leányok karjaiból, barátja után kiront az udvarra, és a borozás tovább folyik, mintha semmi sem történt volna. Egy hosszadalmas harcászati kaland előadásakor valóban egérutat talált Maximillián úr odabent, és gondolkodás nélkül barátja megmentésére sietett, visszahozta az udvarról, friss butéliákat tett az asztalra, és tán még mostanáig döngetnék az asztalt ökleikkel, ha végre a lányok télikendőket nem dobnak az elválhatatlan barátok fejére. Korpsz hadnagy ezentúl az udvarra való kivonszolásakor hiába próbálkozott háborús emlékeivel a Branyiszkói kisasszonyoknál; Tilla az első mondatnál bekiáltott az ebédlőbe:
- Erősen fogjátok a papát, amíg visszajövünk!
Az öreg hadnagy tehát tovább-ballagott, és mivel agglegény volt, bekukucskált a városka összes kocsmáiba, vajon ébren talál még valakit, akinek az olasz hadjáratról bőbeszéddel megemlékezhetne? A papírkereskedő szombatonkint a kuglinál ragadt az "Okos csizmadiá"-nál, Talányi ügyvéd úr egyedül üldögélt néha a "Fehér rózsá"-nál, és régi képeslapok rejtvényeit fejtegette. Sietve emelgette tehát rossz lábát a hadnagy, miután Maximillián úr kisasszony lányai visszavonhatatlanul, reménytelenül az udvarra tették. Tulajdonképpen nem is illene többé felkeresni a barátságtalan házat, hisz éjfélt csak most danolja a bakter az alvégen... Megszégyenítő, hogy minden este kidobják az embert valahonnan. Igaz: kedves, drága, kacagó kisasszonyok dobják ki az embert, a kezük olyan, mint azé a markotányosnőé, aki csata előtt, ólmos esőjű éjszakán a fehér köpenyes tiszt úr ölébe hajtotta a fejét hajnal felé, a távoli dombokon olykor villám cikázott, utána dörgött, és nem lehetett tudni, az ég vagy az ellenség nyugtalankodik a messziségben? Szegény Maximillián úr - aki egész életében katona szeretett volna lenni - hiába tudakozódik hősi vendége után, elbúsulva hajtja fejét álomra, míg a hadnagy, a régi tiszti köpenybe burkolva szikár, szomorú alakját, mint a vadász a szarvaslesen, lábujjhegyen közeleg a kocsmákhoz, hol a ködös ablakon némi világosság szűrődik át, és a nagybőgő messziről hívogatólag dörmög, mintha az éjszaka, a novemberi köd, lábtörő árkok és mély sarak mind azért volnának, hogy a bőgő öreg húrja kellő irányba igazítsa a tévelygőt.
Ah, éjszaka, tél felé, midőn a köd szagából még hiányzik a hó híves illata, csupán a nedvesség és ólmos levegő érezhető, mint mély síroknak lehelete, az utolsó lámpást már korán estve ellopták helyéről, és a vizes kerítések, bezárt kapuk, alvó ablakok, ijesztően boglyas akácfák szintén azt juttatják az ember eszébe, hogy teljesen egyedül baktat az alvégen - ha legalább jönne a bakter vagy egy kutya, e némaságban, ahol még a lovak sem mozdulnak meg istállóikban, és csak messziről hangzik egy tehénnek szuszogása, mindenki alszik, mintha csupán ez volna az élet célja; ködben, sárban, nedves éjszakában, a magas feszületre szegezett pléh-Krisztus lábánál megállva, egyszerre valahol messze kinyílik egy kocsmaajtó, és cigányok muzsikája szűrődik kifelé a mély éjszakába: vajon ki nem indulna el ilyenkor a hegedűhangok irányába? A cimbalom minden előre tett lépésnél úgy peng, mint édes szó egy piros kendős, barna, gömbölyű menyecske száján, csalfa, hitegető, kiszámított szó, amelyet alulról felfelé vetett tekintettel hazudnak a nők, és lelket vagy szívet lopnak érte - a nagybőgőbe mintha maga az öreg Mátyánszki bácsi, a szürke szakállú kocsmáros bújt volna belé, aki oly szívesen teszi a bort vendégei elébe, mintha ingyen adná! Ifjúság, élet, virágkoszorúk, a szív fenekére temetett, régen elfelejtett dalok, egykori szerelmes nők drága simulása, porrá lett virágoknak a lehelete és a gyönyörű hit a jövendőben ébred fel éjszaka a magányos kóborlóban az alvégen, midőn egy ködös, párás, düledező csárdában messziről a zenészek muzsikáját hallja.
A hadnagy is így tett, és lépteit gondolkozás nélkül a "Vízkereszt"-hez címzett korcsmába irányította, ahol vasárnaponkint talyigások szokták egymást bicskázni. Félelmetes hely volt ez napközben, mintha bankót hamisítana, az ablakon csúfolódva pillantgatott ki egy téglavörös arcú leányzó, a kocsmárosné szegény mindig Isten áldását várta, és lemondó szomorúsággal üldögélt a spirituszszagú ivóban. Az éj azonban megszépítette a zsiványok tanyáját. A lámpások tündökölve ragyognak és sült almahéj szaga birkózik a cigányok és a tél szagával. A falusi zenészeknek olyan szaguk van, mint a vadállatnak, amely a fagyos országúton, dermedt keresztútnál a vándorlóra várakozik. Éjjel azonban minden hangásznak britannikaszaga van, mert a szivar ilyenkor többnyire ingyen van.
Kacsari húzta, öt Kacsari fiú, egyik feketébb a másiknál, a cimbalmos felesége várandós volt, a legényt tehát éjfélkor hazaküldték a Holló utcába, a banda esze, egy szürke, vén kontrás, bizonyos tisztelettel bólintott a betámolygó hadnagy úrnak - hisz csak a borbély mulatott idáig.
A borbély nagy bajuszú, szőke ember volt, a felesége beretvált a vármegyeház alatt, minden héten ki kellett dobni a segédet, és a borbély ily napokon a sárga földig leitta magát. Kacsariék úri cigányoknak tartották magukat, s félig-meddig a hadnagy úrnak kezdtek muzsikálni, amint ez a helyiségben megjelent. Savanyú bor és szolyvai víz került a töredezett márványasztalra, hol hadnagyunk helyet foglalt, a nagybőgős, aki eddig vöröses bajuszát a falnak nyomta, és elkeseredésében, hogy borbélynak kell muzsikálni, kettőt-hármat pengetett a vastag húrokon, és titkon átszólt: - "kezét csókolom, tekintetes úr". - A hadnagy csak néma fejbólintással válaszolt, mert mint mindig, ma este is elfelejtett pénzt tenni zsebébe. A kasziroslány után kutatott, akinek a múlt héten házasságot ígért.
Ah, most előjött a kedves, cigánypiros zubbonyka volt rajta, és fekete haja féloldalra volt fésülve. Ez a fekete, sűrű, szinte egzotikus hajzat már régen megigézte az öreg hadnagyot. A fehér nyakon gyönge madártollak foglaltak helyet, göndörek, gyöngédek, álomba ringatók, és a mélyen fekvő fekete szemekből balvégzet, öngyilkosság hajnalban, magányos hotelszobában, jajgatva eltöltött, részeg napok és csatába indulás vágya ismeretlen ellenség ellen sugárzott a hadnagyra, aki katonaember létére csupán a bort és a szerelmet vette komolyan az életben.
Hogy hívták a leányt?
Csekély nyugdíja nem engedélyezte, hogy ezt a hadnagy valaha megkérdezhesse. A hangja ellenben olyan csengő volt, mint a kápolna harangszava az őszi erdőn. A kezén mindenféle zsuzsuk csörögtek, emlékek Nagyszebentől Pozsonyig, a városka egy stáció csupán, ki tudja, tán holnap továbbutazik a kedves?
A hadnagy ezért nagyon elszomorodott magában. A jégszürke cigány titkon az asztalához lopózott, és régi katonakorból való emlékeket beszélt nagyon csendes hangon, mintha az kettőjük titka volna. A vénember a században szolgált, és ismerte a hadnagyot víg és derűs ifjúkorából.
- Akkoriban császárszakálla volt a tekintetes úrnak - mondta, és a fülelő Kacsariak öregapjuk kijelentése után melegen pillantottak az öreg uracskára.
A szivar a vége felé járt, a bor elfogyott, amellyel a hitelnek is vége szakadt. A hadnagy hősi tettre tökélte el magát alattomban. Megsérti szíve szerelmét, álmát, a fekete hajú leányt és a borbélyt, akinél krétára borotválkozni szokott: elszökteti a cigányokat. A banda öregapja előbb szabadkozott, később néhány katonai visszaemlékezés eldöntötte a dolgot.
- Gyertek, fiaim - mondta a hófödte kontrás, és hegedűjét a hóna alá kapta.
Az udvaron szöktek meg, régi kocsikerekek és dohos, savanyúvizes ládák között kódorogva. A jégverem nagyot dörgött a lábak alatt, egy rongyos firhang mögött keserves énekszó hallatszott, tán a téglavörös arcú leányzó dúdolgat egymagában...
A hadnagy előrement, a cigányok, mintha messzi vándorútra mennének, begombolkozva, feltűrt gallérral, a hangszereket a hónuk alá szorítva, lopva, halkan - csak a nagybőgős pörölt élettársával, amint gyorsan, meg-megbotolva vitte a nehéz hangszert, hogy el ne maradjon a többitől.
- Helyben vagyunk - mondta a hadnagy a Maximillián háza előtt.
- Az első szerelmet, azt a szomorút! - mondta a banda apja a legényeknek, és a Lavotta-nóta egyszerre búsan felhangzott a sötét ablakok alatt.
Tán vannak szebb és mulatságosabb dalok, mint e Lavotta-nóta. Lehetséges, hogy a szívek és érzések nem mindig csupán e dalt kívánják hallani éjjel, álmukban, felserkenve az éji zenétől. Ám kisvárosban, ólmos, november végi éjszakán, midőn a szív hiába eped, és a hideg sár úgy tapad a lábakra, mint a temetőn, halottak estéjén, elhalt kedveseink sírja körül - e dal nagyon hatásos a bezárt ablak alatt.
Előbb Maximillián úr ébredt fel.
Megelégedése jeléül kinyitotta az ablakot, és pisztollyal a levegőbe lőtt. Aztán, mint ki dolgát jól végezte, visszafeküdt ágyába.
A szomszédos ablakban öt gyufaszál égett el. Mindegyik leányért egy.
- Mehetünk! - mondta a hadnagy, és búcsú nélkül eltűnt az éjszakában.A Kacsari fiúk nyomban veszekedni kezdtek egymás között az ingyen muzsikálás miatt, egy sötét sikátorban meg is ütögették a banda apját, aki hivatkozott régi katonai pályájára.