Egy újabb "Arc",aki Rejtő regényben is megállná a helyét, szintén a Vörös postakocsiból.

..."– Ilics úr regényhős – folytatta Louise asszony, mert láthatólag kedvelte ezt a témát. – Orosz regényből választottam a nevét. Húsz esztendeje asztaltársam ebédnél s kártyapartnerem délután. Isten mentsen egy rekontrát megnyerni! Nyomban belém döfné a bicskát! – Ilics, vén disznó! Megint részegeskedtünk az éjszaka?
Ilics Iván gyermekes grimaszt vágott az arcával.
– Duda! Maga méregduda! – mondta, aztán előre köszörülte a torkát, amint megtöltötte poharát: – Brr ! Hazai bor! Megint savanyú lesz a kedvem egy hétig.
Ám a bort nyelés nélkül leöntötte. Aztán gyorsan keserves arcot vágott, mintha tormába harapott volna.
Két karjára támaszkodott, és fenyegetőleg, gunyoros mosollyal nézett az ajtó felé, mintha csak azt várná, hogy vajon miféle, neki nem tetsző ételek kerülnek az asztalra!
...
...Többé nem csalódhatom senkiben! Ilics Ivánt elvitte volna az ördög. Vajon hol dörmögne az ebéd miatt?
– És a muzsikus kinek hegedülne? – kiáltott be a szomszédból Ilics Iván csúfondáros hangon.
Louise asszony erre komolyan megharagudott:
– Maga gazember! Maga tudja legjobban, hogy egy meghalt barátnémnak a fiát nevelem, kis udvari szobája van házamban, s az akadémián művésznek képeztetem. A gyerek néha ideges, mert nem szabad hozzám belépnie, ha vendégeim vannak… Mondja, Szilveszter úr, hát szüksége van arra egy tizenhat esztendős fiúnak, hogy itt mindenféle dolgokat lásson, amelyeken esetleg elgondolkozik?
Szilveszter úr válaszadás helyett felemelkedett, hogy majd megfenyíti a hahotázó Ilics Ivánt. Louise asszony azonban visszatartotta:
– Hagyja, komámuram, éjfél felé már sohasem tudja, hogy mit beszél! Csak azért megyek végre mégis férjhez, hogy ember kerüljön a házhoz, aki majd elbánik Ilics Ivánnal. Én már nem bírok vele. A fejemre nőtt. Mindennap azt várom, hogy mikor pofoz föl engem vagy cselédeimet! Rettenetes ember.
A Madame szemében őszinte könnyek tündököltek. A férfiak: Szilveszter, Rezeda úr és a nihilista költő haragosan néztek a szomszéd szobában lakmározó kis termetű, bozontos férfiúra. (Ilics Iván éjfélkor mindig evett. Akár kávéházban, akár a Madame-nál: éjfélkor megéhezett.)
Ilics Iván színültig töltött egy poharat borral. Az asztalkendőt megigazította nyakában, s ünnepélyesen meghajolt a szalonbeli társaság felé:
– Isten éltesse a Duda vőlegényeit! Harminc vőlegényeit!
Madame Louise elnevette magát a komikus emberkén:
– Hallgasson, vén gazember.
Majd bizalmasan, bánatosan az öreg Szilveszter úrhoz fordult:
– Valami haszna mégiscsak van Ilics Ivánnak. Legalább harminc vőlegényem volt az utolsó tíz évben. Ilics Iván mindegyiket kikémlelte – kémlelni nagyszerűen tud –, kiismerte, kikutatta, s bebizonyította róluk, hogy a pénzemért akarnak elvenni… Istenem, mégiscsak nem érdemlem meg, hogy miután hercegek és királyok csókolták a kezem, vénségemre egy falusi nótárius a nadrágszíjával lássa el a bajom!