HTML

kismf: krúdy gyula

Krúdy írások. Aki nem ismeri, annak azért, hogy megismerje, aki meg otthon van a témában, ízlelgesse újra.

Friss topikok

Étvágytalanságban szenvedőknek

2009.03.26. 23:46 kismagyarfocilaz

Étvágytalanságban szenvedőknek ajánlom!

Krúdy Gyula: Őszi utazások a Vörös Postakocsin, a negyedik (Útban. A „Fehér Ló”-nál) fejezet vége:

..."Pozsonyban, a Lóban mindig két személlyel többnek terítettek Alvinczi asztalánál; két hölgy tiszteletére volt ez a ceremónia, akik ezelőtt rövid idővel (húsz évvel ezelőtt) vendégei voltak Alvinczinek egy lakomán. Két pozsonyi grófné volt, két vándormadár: a felejthetetlen vendég. Később még visszatérünk hozzájuk. Most Enyinginé sűrű bocsánatkéréssel besompolygott a szobába – ez is a pozsonyi tartózkodás napjainak különösségeihez tartozott.
– Lengyel levest is főztem, mint Izabella grófné idejében súgta áhítatosan.
Alvinczi meghatottan bólintott, fehérhajú és megpróbált arculatú öreg pincérek glaszékesztyűkben hozták a tulipános cseréptálat.
Alvinczi előbb megtöltött egy kristályüveg pohárkát a sok közül. Ferenc József mádi pincéjéből való ötputtonyos aszú volt az üvegben.
– Egy pohárral, a hazáért – mondta Alvinczi és fölhajtotta a pohárkát.
A leves után ó-német edényekben sört szervíroztak, habár senki sem kóstolta meg. (Igazi magyar úriember akkoriban még nem ivott sört.)
A poharak kezelését ezután piros nadrágos, aranyos atillás huszár vette át, aki halk sarkantyúpengéssel járt az urak háta mögött. Öntött Badacsony nedvéből, Szerednye aranyából és a nehéz Szamorodniból; Mouton Rotschild és a «pápa vére» folytatták a sort, míg végül dupla-Pomery játszott a kristályban fehéres, savanykás habokon.
Ámde ne felejtsük az ételeket sem, amelyekhez e különböző italokat, a legszabályosabb etikett szerint elfogyasztottak Alvinczi vendégei.
Aldzsi, az Alvinczi-féle pörök igazgatója, régebben Zemplén vármegyei fiskális volt és vidéki úriházak asztalánál eleget megtörölte a száját és italtól, ételtől csillogó bajuszát; tompa morajlással fogadta a cserépedényt, amelyet a konyha felől behoztak.
– Malac – mondta. – Kis göndör malac.
Egyéb megjegyzése nem volt, mert orrát nyomban a tányérba dugta. A citromos és tejfeles levesben a malac lábacskái, farka, mája és lépe nagy gyönyörűséget okoztak. Szakértő tudhatta volna, hogy semmi nem hibázott az annyira fontos és vezéri szerepet betöltő eledelből, amely szerepet egykor a leves a magyar konyhán elfoglalta. (Sajnos, az idők változtak Alvinczi utazásai óta, a leves mindinkább veszített jelentőségéből a magyar asztaloknál, a gazdasszonyok takarékoskodnak. Nem divat többé: egy saját kezűleg készített gulyásleves [bélszín húsból!] útján elárulni a vonzalmat. Pedig leves nélkül sohasem kezdődött valamirevaló vacsora Magyarországon. Voltak felejthetetlen levesek, amelyeket tyúkból, sertésből és marhából főztek és a levesfőző asszonyt a messzi városból hozatták. A csontok, zöldségek, fűszerek mennyisége: megannyi tudomány. A legjobb levest Ferenc Józsefnek főzték az országban. Utána Alvinczi következett.)
Most a hal jellegzetes tálai tűntek föl a szemhatáron.
Aldzsi még bajuszát törölgette a leves maradványaitól, egy csontocskát visszavett tányérjáról és paprikás cipódarabot falatozott, midőn a hal váratlanul megjelent. Hideg angolna volt.
A jogtanácsos aggodalmas arcot vágott:
– Vajon folytonosan keverték az olvasztott aszpikot, amíg a halhoz adták?
Az angolna hallgatott, mert meg volt fagyva.
Aldzsi borúsan csóválta meg a fejét, amíg nekilátott a halnak. Apránként azonban kerekre nyílott a szeme és elégedetten hümmögött. Majd halkan, mintegy magának mondta:
– A hal úszni akar.
Mire a huszár szódás bort nyújtott át az ügyvédnek, amelyet az egy hajtásra kiürített. (Aldzsinak az volt a privilégiuma, hogy étkezés alatt mindig egyforma, könnyű kerti bort ihatott, szikvízzel, mert véleménye szerint a garatnak és a többi belsőrésieknek ez a legjótékonyabb. A világoszöld bort parádi üvegben szervírozták. A kerti borról csupán a francia pezsgő kedvéért mondott le.)
Most sajtpuding vonult az asztalra.
Aldzsi egy hatalmas fogpiszkálót tartott a szájában. A fogpiszkálót mindig személyesen vásárolta, mert ki nem állhatta a fenyőfából készült puha fogvájót; ő a keményfának volt a híve, amellyel hatalmas fogai közé dárda módjára döfött. A szalonkabátja hátulsó zsebében mindig volt egy csomag fogvájó, egy doboz gyomorerősítő por és selyempapiros, mert csak abba tudta az orrát fújni.
Vizsgálóbíró módjára kiáltott rá a pudingra:
– Vádlott, le voltál zárva egy óra hosszáig?
Enyinginé, aki olykor titkon beleskelődött, vajon ízlik-e az uraknak a főzte, hangosan elkiáltotta magát rejtekhelyéről:
– Én magam dunsztoltam.
– Akkor rendben van – felelt Aldzsi.
Alvinczi egy rosszalló pillantást vetett a rejtekhely felé. Respektust kell tartani a cselédséggel.
– A szakácsnénak konyháján a helye – mormogta.
A sajtos étel után két pohárral hajtott fel az ügyvéd a kellően hűtött borból, míg Alvinczi szomját egy gyűszűnyi vörössel oltotta, amely Avignonban termett, és egy angol lord pincéjéből való.
Most a fácán repült be vörösbort vérezve és sült gesztenyetojások között.
– Madár! – zsörtölődött Aldzsi. – Nem komoly dolog a madár.
A fácán után csaknem megrágott egy fogvájót a jogtanácsos. Nem szerette a tréfát az étkezés ügyében.
Végre azonban megjelent a vacsora királya, vajastésztában a vesepecsenye, amint a legkifogástalanabb szakácsné sütötte egykor Rudolfnak a görgényi vadászatokon. Alföldi napfényben látni a hízott fehér tulkokat, amelyeknek húsát Bécsbe szállítják; Pozsonyban egy percre megáll a vonat, amely nem egyszer kocsijába viszi a leveshús kedvelőjét Pestről Bécsbe, a Kärntner strassei emeletre, ahol a monarchia legjobb marhahúsát eszik.
– Ez férfiaknak való – kiáltott fel a jogtudós és önfeledten fente kését a tányér hátán. – Csak azt nem tudom, háromszor sodorták-e a tésztát?
Majd a salátákat vette szemügyre – a fácánt nem becsülte annyira, hogy mellé salátát fogyasszon. Élénken üdvözölte a tartármártással leöntött babsalátát, bólintott az esztragonnal kevert zöld fejes salátának, míg a káposztával töltött paprikától bágyadtan kérdezte: vajon kétszer forrázták-e?
Ezután Aldzsit a vacsoránál szokásos baleset érte.
Észrevette az asztal végén azokat a kis, mogyorónagyságú savanyított paprikákat, amelyek szinte pirulnak a belső tűztől. A fiskális jól tudta előre, hogy mi lesz tettének következménye, nagy elhatározással bekapta a legtüzesebbnek látszó paprikát. Csakhamar kétségbeesett szuszogás és lihegés hangzott a helyről, hol Aldzsi foglalt helyet. Szemei könnybe lábadtak, arca eltorzult, percekig szótlanul és fájdalmas kínban hentergett székén, mint Enyinginé gazdasszonyi tudományának áldozata és boldog vértanúja. Amire a maga részéről tulajdonképpen be is fejezte a vacsorát. Néhány fánkot kapott még be, mert farsangot mutat a kalendárium és egy bizonyos juhsajtot kóstolgatott elszomorodva a paprikával való neveletlen magaviseletén. Amíg Alvinczi megtöltötte francia borral a hatalmas kelyheket és megengedte, hogy poharát minden jelenlévő az ő serlegéhez koccintsa.
– A szép nőkért! – mondta szokatlan élénkséggel.
Ezt mindig így cselekedte ötven esztendő óta.
A feketekávét és a különböző Focking- és Bols-féle pálinkákat néhány angol termékkel, Cherry-Brandyval, magyar meggylelkével és kecskeméti barackpálinkával társaságba hozva az összejövetel véget ért.
Alvinczi másnap délben befogatott a vörös postakocsiba, de mielőtt elhagyta volna Pozsonyt, látogatást tett ama emlékezetes grófnőknél, akik a Szentvár utcában laktak egy ódon, sárga házban."

Szólj hozzá!

Címkék: etvagytalansagban szenvedoknek

A bejegyzés trackback címe:

https://krudygyula.blog.hu/api/trackback/id/tr21028272

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.